Úgy emlékszem 3 éves koromban álmodtam először. Igazán. Egy erdő szélén jártam. Napsütés, csend enyhe szellő. Sokan indultunk útnak számomra ismeretlen és ismerős emberek is voltak a csapatban. Mégis magányosan kívülállóként sétáltam. Minden csodálatos volt. Idilli. Sétám során útelágazáshoz értem. Három irányban lehetett folytatni az utat. Elsőként vissza a faluba, a biztonságos, jobbra vezető ösvényen. Második lehetőségként az erdő ritkásabb részén át a biztonságos ösvényen. Végül a balra vezető ösvényen, mely az ismeretlenbe, a sűrű sötét erdőbe, a halálba vezet. Igen, a halálba. 3 évesen szembesültem tudatosan először a halálommal. Tudtam, ha álmomban a harmadik ösvényt választom, meg fogok halni. Álmomban. Furcsák az emberi álmok. Van, hogy valóságosak: ha felébredünk, nem tudunk különbséget tenni az álmunk és a valóság között. Van, hogy nem is emlékszünk rá mit álmodtunk de érezzük hogy álmunkban történt velünk valami. Később persze eszünkbe jut és Déja’ vu-ként belénk nyilall az egyszer már átélt „valóság”. Az én álmom olyan volt, amikor mindvégig tudtam, hogy álmodom. Tudtam, ami történni fog nem a valóság. Mégis féltem, rettegtem valamitől Az útelágazásnál aztán a csoport hangjai a biztonságos faluba vezető ösvényen hagytak maguk mögött én mégis megálltam. Töprengtem merre menjek. Felnőttnek láttam magam és nagyon magányosnak. Tudtam az életem múlik ezen az egyszerű döntésen. Hová menjek? Egyedül vagyok. A csoport után induljak? Akkor is magányos vagyok Az erdő ismert-biztonságos ösvényén menjek tovább? Nem vonzott ez a lehetőség.

Ráléptem a halálos ösvényre. Az első pillanattól tudtam, meg fogok halni. Rettegtem. Álmomban remegtem miközben félig ébren voltam. Tudtam, hogy álmodom, tudtam, hogy álmomban meg fogok halni és nem tudtam felébredni. Mentem egyre beljebb és beljebb. Nagyon sötét és nagyon világos volt egyszerre. Halk zörejek hallatszottak mindenfelől. Egyre elhalkuló madárcsicsergés. Már az emberek távolodó hangja sem volt megülönböztethető a fák levelének halk és titokzatos suhogásától.

Akkor meghallottam. Medve volt egészen biztos. Hatalmas fekete medve. Egészen közel hozzám. Jobbról a hátam mögül jött. Nem mertem megfordulni. Nem mertem vele szembe nézni. Menekülni kezdtem. Nem rohanva, inkább sietve mintegy tudtam, hogy úgysem tudok elmenekülni. Hosszan menekültem. Fárasztó volt. Nagyon féltem. Nem ébredtem fel pedig tudtam, hogy álom az egész. Recsegtek mögöttem a letört ágak, a medve léptei egészen a szívemben dobogtak. A halál olyan közel járt hozzám hogy szinte éreztem a jelenlétét. És akkor valami hihetetlen dolog történt: Megnyugodtam. Félelmeim elmúltak és másfajta félelemmé alakultak át. Az ismeretlentől való kíváncsi félelemmé. Megálltam és megfordultam. Közben észre sem vettem, hogy az erdő annyira sűrű lett, már-már áthatolhatatlan, mint egy zsákutca ágakból és levelekből. Megfordultam. Hallottam gyilkosom hangját. Nem láttam, de éreztem bűzös leheletét a számban. Egészen-egészen közel volt. Akkor megláttam. Fekete szeme volt hatalmas pofája és óriási feje. A valaha volt legnagyobb medve, amivel találkoztam. Két lábra állt. Már nem menekültem. Már meg akartam halni. Meg akartam tapasztalni a halált. Álmomban. Félig ébren.

A medve megölt. Gyorsan, kegyetlenül. Fájdalmasan. Éreztem szétszakadó tagjaim. Az agyam szétloccsanását. Láttam magam meghalni. Teljesen. Végig éltem a saját halálomat úgy, hogy tudtam ez csak álom, bármikor felébredhetek belőle. Mégsem akartam. Végig akartam élni. Meg akartam álmomban halni.

Három éves voltam akkor. Sírva-félve ébredtem fel. Nem tudtam elmesélni senkinek. Nem értették volna meg. Így lassan magamra maradtam az álmommal.

Furcsa dolgok kezdtek el velem történni, bár akkor azt gondoltam ez teljesen normális és mindenkivel előfordul és így növünk fel. Okos kisgyerek voltam. Nem gondoltam, hogy nagy ügy 4 évesen számolni, ismerni a betűket, a piacon együtt számolni a pénzt anyuval és a kofákkal. Tudni, hogy az egyes állatok mit esznek-isznak, hogy milyen színűek a dolgok. Leolvasni az időt a pályaudvari óráról. Fagyit enni a Körúton és megszámolni a visszajárót. És újra meg újra megálmodni a saját halálomat. Mindig ugyanúgy. Mindig meghalni.

Talán 7 éves lehettem amikor először beszélni kezdtem az álmomról. Anyunak. Természetesen. Ő amolyan lelki társam. Burokban születtem. Ténylegesen fizikálisan körbe véve a méhlepénnyel. Azt mondják az ember olyankor tényleg újra születik. Hihetetlen kapcsolatom volt Anyuval gyermekkoromban. Talál azért, mert pedagógus-pszichológus-szociológus és csodálatos Anya egyszerre. Elmondtam Neki az álmom. Nem értette. Először éreztem rajta, hogy nem értette amit mondok. Pedig előre megmondta mindig egy borítékba beleragasztva, hogy melyik napon hányast hozok haza az iskolából. Egészen a felsőfokú tanulmányaim befejezéséig meg tudta ezt mondani. Nem. Nem volt jós. Nem volt zseni. Csak ki tudta belőlem ezeket olvasni. Én pedig újra és újra álmodtam a medvét. Volt, hogy hetente, volt hogy hónapokig semmi aztán megint. Mindig a medve. Mindig ugyanúgy. Mindig átélni. Mindig meghalni.

Az álmomban azonban nem volt képes segíteni rajtam. Ötlete sem volt. Csak ült kerek szemekkel és nézte ahogyan hétéves fia „butaságokat” beszél. Hihetetlen kék szemei vannak. Soha ilyen kék színt nem láttam még.

Ezzel az álom-teherrel kezdtem el kamaszodni. Megértettem, hogy nincs segítségem. Magamra maradtam vele. Magamra maradtam az álmommal.

Késői kamasz koromban az egyik újbóli álmodást követően ismét el kezdett foglalkoztatni a medvém. Álmos könyvet, szakembereket mindenkit megkérdeztem. Olyan embereket, akikről azt gondoltam tudják mi ez és választ adnak arra a kérdésemre vajon miért álmodom immár több, mint 10 éve ugyanazt. Nem kaptam kielégítő választ. A medve-álmok fejtése a viaskodásban kimerült. Általában azt mondta mindenki, hogy nem jellemző az álmokban az, hogy az ember megéli konkrétan fizikai fájdalmában a saját maga halálát. Én megéltem. Újra és újra. Egyre magányosabban.

Kezdtem felnőni, de némely korábbi jóslattal ellentétben nem múlt el az álmom. Nem nőttem ki belőle mint ahogyan azt várni lehetett volna. Sőt. Többször halálom után verítékben fürödve ébredtem fel. Halálos félelmem a megélt élmények valóságától átragadtak az ébredésemet követő órákra és néha bizony már a reggeleimre is. Még mindig nem kaptam választ a kérdéseimre senkitől. Mit tehettem volna? Vártam.

Emlékszem volt olyan időszakom, amikor kikényszerítettem magamból az ébredést medve-álmom közben. Néhányszor sikerült is az ösvény előtt felébrednem. Miután visszaaludtam az álmom ugyanonnan folytatódott, megint a halálos ösvényt választottam és megint meghaltam ugyanúgy, mint eddig.

Álmoskönyvek és álomfejtők szerint medvével álmodni általában nagy szerencsét jelent. Hát én vártam a nagy-nagy szerencsémet, de csak nem akart bekövetkezni. Időközben azonban szépen lassan felnőttem. Már kezdtem azt gondolni, hogy a medvém elhagyott, amikor nagyjából félévnyi szünet után ismét rám talált.

Mintha erősödött volna a fájdalmam és a felismerés bennem, hogy nem élhetem túl a medvémmel történő találkozásomat.

Most el szeretném mondani, hogy nem is olyan régen találkoztam a medvémmel. Nem emlékszem pontosan a napra, amikor történt a hogyanra a miértre sem emlékszem. Egyszerűen megtörtént. Egy nap úgy ébredtem, hogy már nem félek a medvétől. Már nem számít, hogy meg fog ölni. Tudom, tudtam, hogy nem tudom túlélni a medvémet.

Rájöttem: Én magam vagyok a medve.

Saját magamat kell leküzdenem. Saját magammal viaskodom. Saját magamat ölöm meg. A hazug énemet. Azt az énemet, amit születésem óta nekem hazudtak ami a sajátommá vált és magam hazudtam tovább. Egyre erősebben, míg végül magam is elhittem, hogy én vagyok az akinek hazudom magam. Mindenkinek van egy hazug énje. Persze nem volt minden hazugság. Hiszen léteztem éltem és ami a legfontosabb volt a társadalmi beilleszkedésem szempontjából: megfeleltem. Megfeleltem mindannak az elvárásnak amit környezetem támasztott felém. Diplomáztam, évfolyam első voltam, vetélkedőket, versenyeket nyertem, kiemelkedően sportoltam. A környezetem elvárásait a magaménak éreztem és hittem, hogy ez a jó út és az egyetlen helyes, amelyet bejárhatok.

Majdnem belehaltam a medvémmel való találkozásba. Skizofrén lettem. Legalább is azt gondolom bár igazából fogalmam sincs mi az a skizofrénia. Belülről nincs. Két ember viaskodott bennem egymással. A valódi és a mondott énem. Az igaz és a hamis. A fekete és a fehér. A harc elkezdődött és nem tudom, véget ér-e valaha?

Van egy vers, melyet egy szeretett embertől második találkozásunkkor kaptam. Ajándékba.  Wass Albert: Szívpalota titka (A szerző kiadójának engedélyével nem rendelkezem):

Minden szívnek van egy csodakertje,
a kert közepében van egy palota,
s minden palotában egy fekete szoba.

A fekete szobában Csontvázember ül.
Sötéten. Egyedül.
Néha a palota zsivajába,
s a tavaszodba belehegedül.

Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze.
Halkan peregnek, mint a levelek.
(Szívedbe mintha ezer kés hasítana:
zokog, zokog a csontvázembered.)

Idegen szemektől kacagással véded,
jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs!
Mások palotáit irigykedve nézed:
neki nincs! neki nincs!

Pedig:
minden szívnek van egy csodakertje,
s minden csodakertben van egy palota.
S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol:
minden palotában egy fekete szoba. 

Ez a Csontvázember én vagyok. Ez a Csontvázember a medve. A medve én vagyok. A szoba attól fekete, hogy nincs ablaka és a falak nem engedik át a napfényt. Pedig a szoba nagyon szép és nem fekete. A szivárvány minden színében pompázik és GYÖNYÖRŰ. Olyan szép olyan teljes annyira emberi és olyan valóságos. De ami a legfontosabb, az az, ahogy a csontvázember medvévé válik. A szobában ugyanis van még valami. Valami nagyon - nagyon fontos dolog. 

Egy tükör.

A Csontvázember ugyanis nem attól fél igazán, hogy valaki meglátja őt. Persze ez is egy rendkívül nagy félelem, amiért hazudjuk magunkat az élet minden percében valakinek - valakinek. Sokkal nagyobb félelem az, ha az ember a tükörben meglátja magát. Nehéz megmondani, miként kerül fény a fekete szobába amit én inkább sötétkamrának hívok, mert azért egy kis fény mindig is van benne, különben a csontvázemberünket már mi magunk sem látnánk. Szóval ebbe a félhomályba hitem szerint mindenkinek egyszer az életében beszökik a fény. A miként a miért a hogyan és a mikor: Talány. Egyszer talán meg lehet majd ezeket a kérdéseket is válaszolni. Most röviden: nem tudom. Sok mindent nem tudok. Nem tudom, hogy mitől, de a téglafalamból egy tégla kiesett és az éjszaka fényében megláttam magam a tükörben. Medveként. Álmomban. 3 éves lehettem amikor ez először megtörtént. Megijedtem nagyon. Teltek a hónapok az évek és én mind gyakrabban fordultam úgy a szobában, hogy a félhomálynál erősebb megvilágításban láthattam magam a tükörben. Medveként, de egyre kevésbé féltem magamtól. Már-már vágytam arra, hogy odakint kisüssön a Nap, vagy feljöjjön a Hold, vagy bevilágítson végre valaki azon az átkozott résen és újra láthassam a medvét.